CSILLA:
Általában a visszajelzések – jöjjenek bárhonnan: szakmától, kollégáktól, ismerősöktől, rokonoktól – elgondolkodtatnak, esetenként egyenesen az addigiak újra gondolásara késztetnek. Olyan visszajelzésekre vágyom a kritika részéről is, ami kérdéseket vet fel, törekvéseket indít el bennem. Vagyis, ami tovább mozdít.
Számomra mindennek az alapja, hogy megtudjam, mennyire jutott el a befogadókhoz amit közölni szerettem volna. Ezért a kritikával kapcsolatos legfontosabb kérdés számomra az, és nem is tudok rá válaszolni, hogy mint nézőre, vagy mint szakmára van rá nagyobb szükségem? Egyik oldalról, egy kritikusnak mégiscsak kell, legyenek szempontjai, amik alapján beszélni képes egy előadásról, ami egy nézőnek nem biztos, hogy megvannak. Ide tartozik az is, hogy nekem lenne igényem arra is, hogy tánctechnika szempontjából is kapjak visszajelzést, noha, nyílván az a fontos, amit szeretnél mondani, és hogy ehhez hogyan használod az eszközöket, az talán csak másodlagos dolog, ráadásul, a táncszakmán belül ezeket úgyis megvitatjuk. Ezért talán ez nem is a kritika feladata lenne.
Másik oldalról viszont, mégiscsak a nézők számára készítjük a darabokat, és nagyon érdekelne, hogy ők hogyan élik meg, hogyan értelmezik ezeket a munkákat. Ennyiben a táncszakmával és ismerősökkel szemben megvan az előnye a kritikának, hogy mivel nem ismeri a közlendőmet, elfogulatlanul tud nézni, így a visszajelzése mégiscsak közelebb esik a nézőjéhez.
Azt látom, hogy végül is inkább kérdéseim vannak, mint válaszaim. Talán az lehetne a megoldás, amit egy new yorki work shopon láttam: meg kéne tanítani a nézőket – és nem is tűnik ez annyira bonyolult feladatnak – beszélni arról, amit a színpadon tapasztalnak.

GODA GÁBOR:
Leginkább annak az írásnak örülök, amelyik gondolkodni mer, alkotói motivációból ered, vagyis kommunikálni kíván, épp úgy, ahogy mi is dolgozunk. Az a szakíró, aki bírál vagy értékel, az súlyosan félreérti a dolgát és a világban elfoglalt helyét. Az értékítélet mindig arról szól, aki azt hozza és nem arról, akit, vagy amit megítél. Ezért nem segít nekem sem az elmarasztaló, sem a dicsérő ítélet. Azzal az írással sem tudok mit kezdeni, amelyikben a szerző leírja, hogy mi történt a színpadon. Ez a legtöbbször leegyszerűsített, tényszerűnek tűnő leírás, az objektivitás álarca mögött trükkösen megbújó kritikust leplezi le. A kritikus minden esetben csak azt írhatja le, amit ő látott. Azt nem, ami elkerülte a figyelmét, vagy amit nem értett meg. Ugye abban egyetérthetünk, hogy ha valaki valamit nem lát, az nem jelenti, hogy az a valami nincs, és ha valaki valamit nem ért, az nem jelenti, hogy az a valami értelmetlen. Kifejezetten kínos az olyan írás, amelyik arról ír, hogy mit hiányolt az író, mit szeretett volna látni, vagyis arról ír, ami nem volt az előadásban, de ő szerette volna, ha ott lett volna. Ez a hangvétel sajnos elég gyakori. Engem az olyan kritika, vagyis írás fog meg amiben, az író képes a személyes hangvételre, meri és meg is tudja fogalmazni azt, ami őt valóban, mélyen megérintette, azt hogy őbenne milyen gondolatok ébredtek, és hogy neki milyen érzései voltak az előadás kapcsán. Milyen személyes emlékeket vagy új gondolati utakat nyitott meg benne az előadás. Egy ilyen írás nagyon sokat adhat, mert megtudhatom, hogy milyen hatást keltett, milyen gondolatokat ébresztett, érzéseket indított el valakiben az alkotás, és ezáltal ez nekem is útmutató ahhoz, hogy hogyan és hová jutott el az, amit megpróbáltam kisugározni, megosztani. Olyan asszociációk és értelmezések születhetnek, amikre én nem is gondolhattam az előadás létrehozásakor. Innentől kezdve egy új világ, egy új kapu nyílik ki nekem is, amin tovább tudok menni. Alkotói oldalról ettől maga a darab tényszerűen persze nem változik, viszont én magam igen, és ezáltal a következő munkám is. Egy előadás addig él, amíg az emberek gondolkodnak rajta, amíg a hatása újabb folyamatokat indít el a nézőkben, bennünk alkotókban és az előadókban.
Mindezek mellett létezik még a professzionális szakírás, ami az objektivitás szándékával, a személyes érzelmek és vélemények hangoztatása nélkül, képesek filozófiai, esztétikai, művészettörténeti, tehát egyfajta tudományos alapokra helyezett elemzésre, ami magát a művet helyezi el az egyetemes kultúra rendszerében. Az ilyen írások nagyon fontosak lennének. Kár, hogy nagyon kevesen tudják művelni.

LADJÁNSZKI MÁRTA:
Szeretem a kritikát olvasni, nézőként, ha nem egyszerű leírásról van szó, ha úgy csinál kedvet egy darabhoz, hogy kedvet csinál. Szeretem, ha a kritika az adott művész addigi munkáit is figyelembe veszi és változást vagy hasonlóságot ír le, tár elém. Szeretem, ha a iritikát úgy fogalmazza meg annak írója, hogy nem ítélkezik, s nem gondolja az illető, hogy ő tudja, mi a jó és a rossz darab, sőt ezt ki is nyilatkoztatja. Szeretem azt a kritika-írót, akinek stílusa van, elmondja a saját (nyilvánvalóan szubjektív véleményét), de meghagyja a szabadságot nekem, nézőnek, hogy én alkothassam meg a végleges véleményemet az adott darabról.

Alkotóként szeretném, ha nem ítéletet mondana a darabomról a kritika írója. Szeretem, ha kérdése van hozzám vagy a darabhoz és fel is teszi azt, hogy esetleg tudjak neki segíteni abban, ami gondot okoz neki a megértésben. Szeretem, ha a kritika írója a szemembe néz, s nem a hátam mögött alkot véleményt, s jelenteti azt meg. Szeretem, ha egy kritikát elolvashatok mielőtt megjelenik, és nem utólag kényszerülök igazítás kérésére vagy esetleg akár még önmagam igazának állítgatására – persze utólag azt is.

Szeretem, ha a kritika írója tiszteli a darab alkotóját és résztvevőit, és tényleg kíváncsi arra, mit alkotott, min dolgozott a bemutatóig – sokszor sajnos fáradt emberek jönnek, akik fáradtságuk és elvárásaik miatt nem tudják magukhoz közelebb engedni az adott darabot és így (sajnos) kielégületlenségüket vetítik ki a darab kapcsán és írnak róla.


Török Ákos