NÉHÁNY FELVETÉS KRITIKÁRÓL ÉS ETIKÁRÓL

2008-11-24 — zárójelentés (-) - stílus/életmód — A szerző adatlapja: Turbuly Lilla

Előrebocsátanám, hogy mindössze fél éve írok irodalmi kritikákat és szerkesztem mások kritikáit, ami pedig a színházi kritikát illeti, még ennél is csekélyebb tapasztalatokkal rendelkezem. Ez a rövidke idő is elég volt azonban ahhoz, hogy szembe találjam magam néhány etikai dilemmával, amelyek, úgy gondolom, nemcsak az irodalmi, de a színházi kritikára is érvényesek.

A leggyakrabban felmerülő kérdéskör talán a kritika, a kritikus függetlensége, elfogulatlansága. Ebből a szempontból a színházi kritikusok annyiból könnyebb helyzetben vannak, hogy sokkal ritkábban fordul elő az, ami az irodalomkritikánál naponta, nevezetesen, hogy az alkotó maga is ír kritikákat. (Nyilván azért, mert normál esetben rendelkezik azzal a képességgel, ami a kritikaírás egyik feltétele: van íráskészsége. Ami egy színésznél vagy egy képzőművésznél nem biztos, hogy így van.) Így aztán egyáltalán nem ritka az a gyakorlat, hogy “kölcsönkritika visszajár”, vagyis: “én írok a te könyvedről, te meg az enyémről”. Képzelhető, hogy mekkora százalékban fordulnak elő ezekben az írásokban igazán kritikus megjegyzések.

Természetesen gyakoribbak azok az esetek, ahol az elfogulatlanság hiánya kevésbé egyértelmű, nehezebben tetten érhető. Kérdés, hogy a személyes ismeretség, a személyes kapcsolat – akár tudatosan, akár tudattalanul – mennyire irányítja a kritikus tollát? Hol van az a pont, ahonnan már kényelmetlennek érzi, hogy írjon egy előadásról, amit a közelebbi vagy távolabbi ismerőse rendezett, és ami szerinte egyáltalán nem jó? (És ez szerintem teljesen független attól, hogy az ismerősömnek vagy a barátomnak négyszemközt megmondom-e, hogy rossznak gondolom, amit írt, rendezett, bár ez sem tartozik a könnyű feladatok közé.) A határ nyilván egyénenként változik. A magam részéről úgy gondolom, ha egyáltalán felmerül bennem a kérdés, hogy ez már az a pont-e, akkor már igen. A köszönő viszony még nem, de azon túl nagyon gyorsan igen. Persze, lehet erre azt mondani, hogy nálunk előbb-utóbb egy szakmán belül mindenki mindenkit ismer, és így nagyon gyorsan elfogynak a kritizálható alanyok. Másrészről azt is el tudom képzelni, hogy van, akit egyáltalán nem zavar a kritikaírásban a személyes kapcsolat

Elfogult persze személyes ismeretség nélkül is lehet a kritikus. Lehet, hogy a műfajt nem szereti, lehet, hogy a szerzőt vagy a darabot, vagy a főszereplőt, netán a rendezőt találja rém ellenszenvesnek. Esetleg minden megmagyarázható indok nélkül, csak úgy. Lehet, hogy megteheti, hogy nem ír erről a darabról, de az is lehet, hogy kénytelen írni, ha ragaszkodik a munkahelyéhez. És ha mégis megírja ezt a kritikát, mennyire tudja magát függetleníteni az ellenszenveitől? Egy nemrég olvasott kritikában a szerzőnek az volt a véleménye, hogy a kritizált alkotás értéktelensége miatt nagyon gyorsan feledésbe süllyed majd. Eddig rendben is van. Majd úgy folytatta, hogy a maga részéről kifejezetten szeretné, ha így történne. Ennél nyilvánvalóbb példát a kritikusi elfogultságra még nem olvastam. Azt hiszem, ezt leírhatom. De azt már nem (legalábbis egy kritikában nem, itt talán igen), amivel eredetileg folytatni akartam ezt a mondatot, hogy “és remélem, mostanában nem is fogok”.

Szerkesztőként sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire befolyásolom azzal egy adott műről szóló kritika milyenségét, hogy melyik munkatársamra bízom a feladatot. Mert egy idő után minden szerkesztő megismeri annyira a vele dolgozó kritikusok preferenciáit, ízlését és stílusát, hogy nagy valószínűséggel meg tudja saccolni, melyiküktől várhat az alkotásra jól rezonáló, pozitív kritikát, és melyiküktől elutasítót. És bizony volt olyan eset, amikor felmerült bennem, hogy egy általam kifejezetten jónak tartott kötet “nem érdemli meg”, hogy arra a kollégámra bízzam, akiről tudom, hogy az adott műfajról teljesen mást gondol, és talán arra kellene, akinek nagyjából hasonló az irodalmi ízlése, mint az enyém. Volt, amikor “ellenálltam a kísértésnek”, és előfordult, hogy nem. És nem tudom, hogy ezt most onnan nézzem, hogy így próbáltam elejét venni egy – a műfaj iránt – elfogult kritikának, vagy onnan, hogy éppen a saját elfogultságomat juttattam érvényre.

Egy másik kérdés, de ide is kapcsolódik a kritikus felelőssége, amiről csak annyit így a végére, hogy próbálom fejben tartani Berzsenyi és Kölcsey történetét, amit talán mindannyian tanultunk a középiskolában: Kölcsey a Berzsenyi költészetéről írt, végtelenül elfogult és igazságtalan kritikájában nevetséges fűzfapoétának állította be Berzsenyit, aki ez után majd’ tíz évig semmit sem írt, és teljesen soha nem heverte ki ezt a kritikát. (És ezen az sem változtat, sőt, talán némi morbiditást is ad az egésznek, hogy Kölcsey aztán megható és bűnbánó gyászbeszédet mondott a sírjánál.)
De ezzel senkinek a kedvét sem szeretném elvenni a kritikaírástól! Elvégre, ha jól belegondolunk, nincsen olyan szakma, ahol – ténylegesen vagy átvitt értelemben – ne lehetne embereket eltenni láb alól, nem igaz? Hm. Ez sem hangzik túl vigasztalóan, úgyhogy itt abba is hagyom.

Turbuly Lilla

hozzászólok

Yeats mély intenzitású drámáiban erkölcsi dilemmák, a jó és a rossz küzdelme, a csoda várása jelenik meg költői látomásban. Ezek közül ismerkedhetünk meg A sólyom kútjánál – A macska és a hold – A purgatórium című darabjaival és rajtuk keresztül a Crescendo Színházzal.

"NEM ADAPTÁCIÓKÉNT GONDOLTAM EZT" - KULTLÖVÉS A SZEMLÉN

41. Magyar Filmszemle. Stop. Bagota Béla. Stop. Frusztra. Stop. Hajónapló. Stop. Videointerjú: ITT.

Kapcsolódó cikkek: 0
Hozzászólások: 0

AZ ÉLET HOZTA - RÉMI BEZANCON: HÁTRALÉVŐ ÉLETED ELSŐ NAPJA - TITANIC FESZTIVÁL 5.0

Fotók a nyolcvanas évekből; felhőtlen családi nyaralás; apa, anya és három gyerek; tökéletes családi idill; öt nap öt ...

Kapcsolódó cikkek: 7
Hozzászólások: 0

"YES" TAGS PLEASE! - KOVÁCS BUDHA TAMÁS KIÁLLÍTÁSA

Megtekinthető: 2010. július 7 - július 20.

Kapcsolódó cikkek: 0
Hozzászólások: 0