AZ ISMERETLEN SZÍVKIRÁLY

2008-05-06 — kritika (+) - irodalom — A szerző adatlapja: Turbuly Lilla

(Karafiáth Orsolya A Maffia-Klub című regényéről)

[kep 4031 l m]Az elmúlt években többször is fölröppent a hír, hogy Karafiáth Orsolya két verseskötet után (Lotte Lenya titkos éneke, Noran, 1999; Café X, Ulpius-ház, 2004) regényt ír, és az hamarosan meg is jelenik. Aztán mégsem jelent meg, bár részleteket olvashattunk belőle itt-ott, például a meglehetősen vegyes kritikai visszhangot kiváltott* Főbűnösök című antológiában (Ulpius-ház, 2006), ahol a bibliai bűnök közül a hiúságéhoz a 2008-as Könyvfesztiválra csak elkészült regény tizedik, Hatóidő címet viselő fejezetét társították. Bizony, nem árt, ha az ember lánya/fia nemcsak a kozmetikai kezeléseknél, de irodalmi műveinél is kivárja a megfelelő hatóidőt. A szerző a verseskötetekhez hasonlóan itt sem esett a türelmetlenség csapdájába, hiszen saját bevallása szerint hét évig írta A Maffia-Klubot.

A tizenkét fejezetre bomló regény Agatha Christie hercule poirot-s detektívtörténeteinek felépítését követi: egy-egy fejezetben egy-egy női szereplő mondja el a saját történetét, pontosabban a saját, Lajossal kapcsolatos történetét. Mert Lajos eltűnt, gyanús, szögesen ellentétes stílusban írt e-mailek érkeznek csak tőle a világ különböző tájairól, kb. olyan összevisszaságban, ahogy ama bizonyos világjáró kertitörpe küldözgette a képeslapokat a csodálatos Amélie édesapjának. Ágota pedig, a valamikori főiskolai baráti kör, a Maffia-Klub egyik tagja, elhatározza, hogy kideríti, hová is tűnt Lajos.

A szerző több helyen is elmondta, és a könyv végén található köszönetnyilvánításból is kiderül, hogy a regény önéletrajzi elemeket is tartalmaz, ráadásul megkérte barátait, idézzék fel és írják meg a saját emlékeiket, majd ezeket a vendégszövegeket beépítette a regénybe. És ez az a pont, ami a legtöbb kétséget ébresztette bennem. Mert a szövegek (napló- és regényrészletek, novellák, magnószalagon őrzött monológok) nagyon különböző stílusúak és színvonalúak. Mondhatjuk, persze, hogy mindez a jellemfestés eszköze, és ez a sokszínűség javára válhat a regénynek. Mégis, az az érzésem, hogy itt nem válik, a sok kicsi regény nem áll össze az olvasó fejében egy regénnyé.

Gondolkodtam azon is, vajon milyen sorrendben íródhattak az egyes fejezetek: lineárisan-e, vagy pedig később toldott be néhányat a szerző a már elkészültek közé? Mert hét év nagyon hosszú idő, ahogy mondani szokták, pont ennyi kell ahhoz, hogy valamennyi sejtünk kicserélődjön; és sokkal kevesebb is elég lehet, hogy egy szerző túljusson korábbi alkotói korszakán, másról és máshogy kezdjen írni. Hogy talán ebből is eredhet ez a “sok kis regény egy nagy helyett”- érzés?

Azzal a prekoncepcióval álltam neki a könyvnek, hogy nincs semmilyen prekoncepció, azon kívül, hogy nagyon szeretem a Karafiáth-verseket, nincs más, csak a szöveg. És az első fejezetek után azt vettem észre, hogy folyamatosan jönnek elő a tévében, újságokban, pódiumbeszélgetéseken Karafiáth Orsolyától hallott mondatok, hogy nem tudok nem emlékezni rájuk, mert az éppen soros elbeszélő úgy és nagyjából ugyanarról beszél, ahogy K.O. nyilvános szereplései alkalmával szokott, és nem tudom irodalmi szövegként olvasni az adott regényrészletet. De voltak olyan fejezetek – főleg a kötet második részében – amikor a szereplő úgy istenigazából megszólalt, mint például Dóra, a gyógytornászlány, a nyolcadik fejezetben, csak őt hallottam, és ebben a szövegben nem volt egyetlen megbicsaklás, egyetlen hamis hang sem. Az ilyen pontokon szontyolodik el igazán az olvasó, mert világosan látszik egy igazán jó regény lehetősége, egy sokkal jobb regényé, mint amilyen született.

Az Agatha Christie-krimikben a szereplők monológjaiból megismerjük az áldozatot is, különben hogy is érthetnénk, miért kellett meghalnia? Lajosról (néhány jelentéktelen apróságon kívül) annyit tudunk meg, hogy szerette Emesét és Emese is szerette őt. És hogy a tizenkét nő szerette és/vagy gyűlölte Lajost. Karafiáth Orsolyánál a látszat és – az egyszerűségében is figyelemfelkeltő – címlap ellenére Lajos mellékszereplő. Nem ő a fontos, csak az, hogy katalizátora tudott lenni az életüknek. Talán ezért érnek olyan véget, amilyet – a regény is meg Lajos is. Ezt a véget most nem árulom el, mert azért mégis arra biztatnám az olvasót, hogy vegye kezébe a regényt. Aztán vegye elő a Café X-et és olvassa el a záróverset, a “Minden, amit a felejtésről tudni kell” címűt. És ez most nem az irónia helye, nem arra célzok, hogy ezt a regényt el kellene felejteni. Hanem arra, hogy legközelebb olyan jó regényt szeretnék olvasni Karafiáth Orsolyától, amennyire jó ez a vers. És ennek a jó regénynek a lehetősége időnként megcsillan* A Maffia-Klubban.*

P.S.: Mostanában, hogy sokat utazom a Zalaegerszeg-Budapest vonalon, kitaláltam magamnak egy regényminősítési módszert: hogy az egyébként négy, jelenleg azonban a zalaszentiváni vágányzár miatt sajnálatos módon négy és félórás vonatút tényleges időtartamához képest mennyinek érzem az utat a magammal vitt regény olvasása közben. Odafelé Háy Jánost olvastam, A gyereket. Három óra tíz perc. Visszafelé A Maffia-Klubot. Négy óra harminc. Nem több. És nem kevesebb.

Karafiáth Orsolya: A Maffia-Klub
Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2008