MAGYAR ÍRÓK BERLIN-ÉLMÉNYE 1900-1933

2007-03-21 — kiállítás - irodalom

“Nekünk ma Berlin a Párisunk”

A Petőfi Irodalmi Múzeum a nagysikerű európai kezdeményezések, így a Paris-Moscou, a Berlin-Moskau kiállítások eredményei nyomán, arra vállalkozott, hogy kiállítás-sorozat keretében vizsgálja meg azt a sajátos mechanizmust, amely a magyar irodalmat különböző, önként vagy kényszer alatt vállalt helyzetben, más-más európai színtéren érte az elmúlt évszázadokban. A sorozatot 2004 márciusában Párizzsal, a magyar művészetnek hatalmas impulzusokat adó helyszínnel indították, a kiállításnak Ady verssorát kölcsönözve: “Páris nem ereszt el” – Magyar írók Párizs-élménye 1900-1936.

A magyar kulturális kapcsolatok másik jelentős európai bázisa Berlin, illetve Németország, ahova ma is élő kapcsolata van a magyar irodalomnak. Egy-egy irodalmi mű német fordításának fogadtatása nagyban meghatározza annak további európai pályafutását, ezért is esett a választás a kiállítás-sorozat második állomásának Berlinre.

A kiállítás

A magyar-német kulturális kapcsolatok jelentősége és folytonossága eleve indokolttá tenné, hogy az elindított sorozat következő állomásaként most ezt az irodalmi toposzt járják körül, ám az általunk választott periódusban (19. sz. vége – 1930-as évek eleje) ennél többről van szó: egyrészt léptékváltásról (Berlin kulturális metropolissá alakulásáról), másfelől – részben ezzel, részben a belső politikai változásokkal összefüggésben – a magyar művészek attitűdváltásáról. A fordulat az érdeklődés megélénkülésében, tevőlegessé válásában ragadható meg, a kiállítás pedig ennek az aktivizálódásnak, a kapcsolatkeresésnek főbb mozzanatait és eredményeit kívánja a közönség elé tárni.
[kep 2055 l m]Elsősorban olyan szerzőkre összpontosítanak (mint Hatvany Lajos, Balázs Béla, Márai Sándor, vagy Déry Tibor), akik huzamosabb ideig tudhatták életközegüknek Berlint. Az említett alkotók esetében Európa e kulturális metropoliszához való kötődés művészi és egzisztenciális vonatkozásai egyaránt jelentősek. Déry Tibor számára pl. Berlin nemcsak az alkotói inspiráció fontos állomásául szolgált, hanem a szó konkrét értelmében is otthont ad a(z anyai ágon osztrák származású) “másként gondolkodó számára”. A rendelkezésre álló naplójegyzetekből, publicisztikából, a levelezésekben és egyéb személyes feljegyzésekben található információk alapján a szervezők arra a kérdésre keresik a választ, hogy milyen célokkal érkeztek a magyarok a városba, melyek voltak beilleszkedési stratégiáik és mennyire voltak ezek eredményesek. Mindezt pedig abból a célból, hogy megmutathassák a közönségnek: melyek idegenség-tapasztalatuk közös pontjai és általában véve – hogyan viszonyul a magyarok által kialakított Berlin-kép ahhoz, amelyet a közismert klisék és sztereotípiák alakítanak.
Úgy tűnik, (Bécshez képest, melyet még az otthonos terep meghosszabbításaként érzékelnek) a magyar művészek számára Berlin kiemelt jelentőségű az idegenség, a másféleség megtapasztalásának elkerülhetetlensége, elodázhatatlansága szempontjából is, egyben tehát a saját milyenségükre való ráeszmélés, értékeik, karakterük tudatosításának esélyét adja. S éppen mivel a német kultúra kapcsán hagyományosan adódik valamiféle “közelségnek” a megelőlegezése, Berlin válik az egyik legalkalmasabb közeggé arra, hogy bemutassák, a vele való találkozás során hogyan rétegződik egymásra a személyes tapasztalatban az idegenség és az ismerősség (átmenetiség-érzés és integrálódás-igény) élménye, s hogy az idegennel való szembesülés hogyan járul hozzá az ide érkezettek önismeretének finomodásához.

A kiállítás megvalósításában a vezérfonal egyfajta szelektív kronológia, amely egyfelől képet ad azokról az eseményekről, amelyek történelmi/politikai vagy egzisztenciális vonatkozásban jelentősen befolyásolhatták a város lakóinak életkörülményeit és életérzését, másfelől laza kereteként funkcionál a látványelemek, szöveghelyek és relikviák párbeszédének. Vannak ugyan specifikusan kialakított térrészek, melyek a koncepció szempontjából emblematikus jelentőségű helyszíneket (pályaudvar, Sturm-galéria, könyvesbolti kirakat, színpadkép, kávéház) kívánnak megidézni (nem föltétlenül a rekonstruktív hűség szándékával) és vannak szerzőként (Déry, Márai, Balázs Béla) vagy közvetítő tevékenységük jelentősége okán kiemelt irodalmi személyiségek (Hatvany Lajos, Herwarth Walden, Kassák Lajos). A szövegek (a hely szövegként, adott esetben fikcióként való megjelenítései) azonban lehetőséget adnak arra, hogy mellettük a magyar irodalom más jelentős képviselői (Móricz, Kosztolányi, Karinthy) is szót kaphassanak.

A kiállítás koncepciójának alapvető tartalmait (monumentalitás, intenzitás, ideiglenesség, felfokozottság) megjelenítő médiumok (installációk, szövegek, relikviák, hanganyagok, filmvetítések) egymásba játszása/egymással való párbeszéltetése azt a célt szolgálja, hogy érvényt lehessen szerezni a tapasztalatok belső ambivalenciájának és egymáshoz viszonyított sokféleségének. Ezáltal Berlin akként jelenhet meg, amiként az egykorú művészek számára adódott: kulturális tranzitként.

Megnyitó: 2007. március 27. kedd, 18 óra
A kiállítás kurátorai: E. Csorba Csilla művészettörténész és Török Dalma irodalomtörténész
Megtekinthető: 2007. március 28 – szeptember 1.

A tárlat a budapesti bemutató után 2007 őszén az új épületbe költöző berlini Collegicum Hungaricum-ban nyílik meg újra.