A TEHETSÉGES MR. ALLEN - WOODY ALLEN: MATCH POINT

2007-02-15 — recenzió - film — A szerző adatlapja: Nagy Gergő

A Cannes-ban Woody Allen nagy visszatéréseként ünnepelt (ám a honi kritika által némileg elmarasztalt) Match Point első látásra merőben különbözik a rendező korábbi munkáitól: halk szavú, szerény, ám intenzív bűnügyi történet, amiből nemcsak a Woody Allen-figura (vagy alterego), de a legfőbb kézjegy, a humor is hiányzik, viszont a “komoly” munkák nehézkessége se jellemzi. Ugyanakkor tematikus szempontból számos ponton kapcsolódik az életműhöz: a vágy és erkölcs, szabadság és hit paradoxonai illetve az erkölcsi renddel kapcsolatos komoly kételyek korábban is alapvető elemei voltak e tágas szerzői univerzumnak, csupán elővezetésükből veszett el az abszurd oldószere.

A Match Point modalitása nemcsak Allen eddigi életművében, de a kortárs filmben is meglehetősen egyedi: a XIX. század romantikus karrierregényeire emlékeztető fabulát szikáran, és a banalitást horzsoló – néhol már az ironikus stilizáció gyanúját felvető – tárgyszerűséggel meséli el. Szereplői unalmas, klisészerű figurák, az angol arisztokrácia sima modorú papíremberei, akik szinte kizárólag semmitmondó társalgások közepette tűnnek fel a színen. A felső tízezer portréja pontos és sematikus, ám meleg színek is helyet kapnak benne, és ettől lesz zavarba ejtő: a film középpontjában álló család egyszerre tűnik affektáltnak és megnyerően nyitottnak. Leginkább azonban semmilyennek, oly visszafogott és tartózkodó a bemutatásuk – ahogyan a főhősről, a családba barátnőjén keresztül beilleszkedő, jól-nevelt teniszedzőről (Jonathan Rhys-Meyers) is alig tudunk meg valamit a feltétlenül szükségesen túl. A lényegre törő, szűkszavú elbeszélésmód a dramaturgiai hatékonyságra összpontosít, így nem enged meg magának nagyobb kitérőket, mélyebb karakterábrázolást. Olyannyira tompított, alulstilizált ez a hang, annyira tömör az előadásmód, hogy néhol már szinte unottnak, érdektelennek tűnik: Allen képes az idő múlását a tenisztanítványok váltakozásával érzékeltetni, a történet mélyrétegeire, pedig azzal a keresetlen eszközzel utal, hogy a bevezetés egyik pillanatában a főhős Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés-ét olvassa az ágyban. Ez a túlzott funkcionalitás akkor válik önparódiává, amikor a film második, szintén csak néhány másodperces esküvőjelenete megismétli az elsőt, azaz a kamera esetlenül a pap arcának közelijéről az egybekelő pár totáljára nyit. Minden ugyanaz, csupán az ifjú ara jegyzi meg mosolyogva a házastársi csók után, hogy éppen ideje volt, már látszik a baba.
A feszes, szenvtelen rendezés (mely egyaránt hozza az efféle sutaságokat és a példásan sikerült megoldásokat is) és a felsőbb körök illedelmes világa a mélyben megmozduló zabolátlan érzelmekkel ellen pontozódik. A néző azáltal válik érdekeltté a történetben, hogy ez a langyos idill fenyegetetté lesz: ugyanis a snájdig és behízelgő Chris Wilton, aki közben jól fizető állást kap kedvese papájától, szenvedélyes viszonyba keveredik sógora ex-barátnőjével, a kispályás amerikai szinésznővel, Nolával (Scarlett Johansson), és egyre közelebb kerül a lebukáshoz. Bár taszít is, vonz is minket az előkelő közegről rajzolt kép, félni kezdünk a szétbomlásától, bosszújától: ha ez a negédes, kellemkedő társaság felfedné árulóját, az legalábbis mérhetetlenül kellemetlen lenne. Chrisnek – akinek idegessége és állandóan bevérzett szeme jelzi a felszín fenntartásáért vívott belső küzdelmét – először kínos szembesítésekből kell kivágnia magát, majd végső kálváriájában mintaszerű suspense szituációkat farag köré a rendező. Nola terhes lesz és kettős életének feladását követeli tőle, az anyagi biztonság és a szexuális vágy parancsa között gyötrődő férfi pedig végül brutális tettre szánja el magát, és drogos rablógyilkosságnak álcázva maga öli meg a gyermekét váró nőt.
A főhőssel való azonosulást elsősorban a thriller műfajának stratégiáival éri el Allen. Noha az erősen megidézett irodalmi hagyománynak megfelelően az ő szemével követjük az eseményeket, az ő narrátori hangja szólal meg kétszer is, és később egy álma is megelevenedik előttünk, mégis, a film távolságtartóan, fagyosan tekint rá: csupán végigköveti és regisztrálja vergődését és kárhozatos tettét. Chris Wilton figurájába nehéz belehelyezkednünk: míg a többi szereplő többé-kevésbé konzisztensnek tetszik, ennek a titokzatos karrieristának minden mozdulata hazug. Jonathan Rhys-Meyers redukált színészi játéka olyannyira bizonytalanná tesz minket szerepével kapcsolatban, hogy hajlamossá válhatunk ezt az ő hibájának felróni.
A kiismerhetetlen protagonistával való azonosulás kényszere Patricia Highsmith regényeivel, legkivált A tehetséges Mr. Ripley-vel rokonítja a Match Point-ot. Míg azonban Highsmith története, és annak első filmváltozata, a Szikrázó napfény (1959, Rene Clement) azáltal lesz borzongató élmény, hogy főhősének pszichológiai motivációit végig homályban hagyja, addig Allen, ha tétován is, de megpendíti a lelkiismeret-furdalás szólamait – illetve a szerencsére, a véletlenre és a világ értelmetlenségére vonatkozó elmélkedéssel próbálja azt kiváltani. A Match Point újabb állomás Allen világlátásának egyre komorabbá válásában: éppolyan cinikus film, mint – az egyébként vicces – Sztárral szemben, amely az embert, mint saját vágyainak rabszolgáját, a sötétben kushadó, a változtatásra képtelen vagy kedvetlen lényt ábrázolja.

Ugyanezt sugallja a Match Point is, csak visszafogottsága és kevéssé deklarált üzenete miatt hat kiábrándultsága még erősebben. Míg a korai filmek önsanyargató, nőhiányos bohóckodása a hetvenes évek végén, pályája zenitjén romantikus szemléletbe fordult, a kései Allen számára a románc fatális aspektusai kerültek előtérbe és romantikus-filozofikus természete cinizmussá fejlődött. Erről tanúskodik a londoni trilógia második darabja, a Füles, de olyan korábbi munkák is, mint a Rejtélyes manhattani haláleset vagy a Bűnök és vétkek. Ez utóbbi filmmel különösen szoros a Match Point kapcsolata: mintha annak súlyosabb, komolyabb történetszálát bontotta volna ki nagyobb szerkezetben. A Bűnök és vétkek – melyben egy sötét tónusú, és egy tréfásabb hangulatú, ám szintén rosszul végződő história szővődik össze – jól reprezentálja a saját perszónájának foglyul esett Allen állandó dilemmáját, amely a komikus tehetsége és a komolyabb rendezői ambíciói között feszül. A filozofikus hajlam és az – egyébként az előbbiből táplákozó – abszurd humor csak ritkán találta meg igazi szintézisét az oeuvre-ben, mint az Annie Hall vagy a Manhattan esetében: Allen komoly művei eleddig rendre művészieskedőnek bizonyultak. A Match Point különlegessége – egyben erénye is – hogy gondolati tartalmát szimpla zsánerkeretbe szorítja, és míg az sem csorbul, a film műfajfilmként is működőképes marad. Ám éppen hősének motiválása és kompakt, kifejtett filozófiája miatt nem olyan zavarbaejtő mű, mint a Szikrázó napfény vagy akár A boldogság.

Pedig talányos főhőse emlékezetes, igazán nyugtalanító figura. Chris Wilton egyszerre kisstílű és nagyravágyó, lenyűgözően magabiztos, és szánnivalón ügyetlen. Idegességét szinte sosem vetkőzi le: a Nolával eltöltött sietős pásztorórák túlfűtött szenvedélyét – melyet feltűnő szemérmességgel ábrázol a rendező – mintha csak az exkluzív társaságban érzett idegenség, az állandó otthontalanság feszültsége táplálná. Mindketten mintha végig kényelmetlenül éreznék magukat, csupán egymás társaságában – leginkább karjaiban – oldódnak föl. Amikor Chris a családi birtokon először meglátja az épp ping-pongozó Nolát, a vidéki kúriának tágas termeiben zavartan támolygó teniszedzőt hirtelen elönti a magabiztosság: ez nemcsak a lány kihívó külsejére válasz, de az ismerőssel, a hasonszőrűvel való találkozás örömét is jelenti (érdemes megfigyelni, hogy a Nolával éppen játszó venyige értelmiségi milyen nevetséges legyőzöttként vonul le a színről, hogy átadja a helyét a tündöklő Rhys-Meyers-nek). A jelenet nyílt parafrázisa az Amerikai tragédia George Stevens-féle filmfeldolgozásának: míg ott Elizabeth Taylor találja meg a magányosan biliárdozó Montgomery Cliftet, itt a férfi nyit ajtót a lányra. S ahogy annak a jelenetnek – mint az egész filmnek – az alaphangja a szánalom, úgy Allen-nél a szorongásból való fellélegzés: az erotikus feszültség felszikrázása a pózokba merevedett, hullaszürke arisztokraták pállott levegőjében. Két kívülálló egymásra találása ez: mintha régi, elfeledett önmagát ébresztené fel Wiltonban a kacér, fehérbe öltözött, szegényesebb világból érkezett lány. Dreysernél (és Stevensnél) a vágy tárgya még a gazdagság, a könnyű élet, amely vágyat a szorongás proletáröröksége mételyez meg – Allen-nél viszont már semmi erotikus nincs ebben az uralkodó osztályban, petyhüdt és sótlan, ám parancsoló erejű: egy bukdácsoló színésznőcske jelenti az egyetlen, de csak időleges menekülést társaságuk fullasztó és frusztráló unalmából.

Amennyiben a Match Point-ot a társadalomkritika szintjén akarjuk értelmezni, olvashatjuk akár a kultúrálatlan, népi életöröm elégiájaként is, amennyiben a nagykorúságba lépett, túlszervezett társadalom hajt főt benne eleven, ám pusztulásra ítélt gyökerei előtt. Ám láthatjuk fájdalmas, veszteséges búcsúként is a fiatal, szertelen vitalitástól, amit a felnőtté vált, beért, az anyagi érdekek primátusát elismerő férfi intéz fiatalkori önmagához. Amikor Chris Wilton a film zárójelenetében kifejezéstelen tekintettel kibámul pompás házának ablakán, miközben mögötte újszülött fiát babusgatja a család – egy kamaszos gyengeségeivel leszámolt embert látunk, miként Tom Ripley is – noha más körülmények között – végső, borzalmas tettében válik érett személyiséggé. Wilton intézményes, társadalmi impotenciája (egészen a gyilkosságig képtelen megtermékenyíteni feleségét, míg Nola csupán egyetlen figyelmetlenség folytán rögvest terhes lesz) már a múlté: immár teljes jogú tagja a valódi döntéseket meghozó, ám szigorú szabályok uralta felnőttvilágnak. “Néha egy nagyobb cél érdekében ártatlan áldozatokat is ejtenek” – mondja Chris Wilton álmában a gyilkosság elkendőzése érdekében – Dosztojevszkij ihletésére – megölt öregasszony szellemének. A végül várva várt visszatérését elkönyvelhető Woody Allen számára (akit a hetvenes években a későkamaszkor kitolódását megtestesítő médiaszereplőként is említettek) az ártatlan áldozat a humor.

Eredeti cím: Match Point
Hazai bemutató: 2006. május 11.
Forgalmazza: SPI International
DVD megjelenés: 2006. szeptember 29. (SPI)
Rendező: Woody Allen
Főbb szerepekben: Jonathan Rhys Meyers (Chris Wilton); Scarlett Johansson (Nola Rice); Emily Mortimer (Chloe Hewett Wilton); Alexander Armstrong (Mr. Townsend); Paul KayeAgent (Ingatlanügynök); Matthew Goode (Tom Hewett); Brian Cox (Alec Hewett); Penelope Wilton (Eleanor Hewett)
Gyártás éve: 2005
Hossz: 124 perc
Gyártó: BBC; Magic Hour Media; Thema Production; Invicta Capital (Anglia, Egyesült Államok)

hozzászólok

Yeats mély intenzitású drámáiban erkölcsi dilemmák, a jó és a rossz küzdelme, a csoda várása jelenik meg költői látomásban. Ezek közül ismerkedhetünk meg A sólyom kútjánál – A macska és a hold – A purgatórium című darabjaival és rajtuk keresztül a Crescendo Színházzal.

CSAK KÜLSŐ HASZNÁLATRA – ESTHER ROTS: A BŐRÖN IS ÁTHATOL – MEDIAWAVE 9.0

„Egy másik kérdés, amire választ kerestem, hogy mihez kezdjünk egy olyan jogrendszerrel, amely az elkövetők jogait védi az ...

Kapcsolódó cikkek: 9
Hozzászólások: 0

KEDVENC SZÍNE A FEKETE – MARGARET CORKERY: EAMON – MEDIAWAVE 11.0

Az angolok ismertek fekete humorukról, ami úgy látszik az írekre is átterjedt már, de az is lehet, hogy ez a Brit-szigetek saj ...

Kapcsolódó cikkek: 9
Hozzászólások: 1

MOZI, DVD, MIEGYMÁS – 2010./27. HÉT

Várható premierek: 2010. július 5. - 11.

Kapcsolódó cikkek: 0
Hozzászólások: 0